Mocorognak az egyesületek Kecskeméten

Mocorognak az egyesületek Kecskeméten. Ki így, ki úgy. Van, aki karitatív tevékenységgel hívja fel magára a figyelmet, van aki hagyományőrzéssel foglalkozik és gyermektábort szervez, és van olyan is aki hirtelen – mert eddig ezen tevékenységének túlzottan nem adott hangot – a városért teszi ki szívét lelkét.

Én mindegyik társadalmi szervezettel egyet tudok érteni, akik a városért tesznek valamit. Azt hiszem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Igenis tenni kell mindenkinek a városért, de nem csak az egyesületeknek, hanem mindannyiónknak. Mondjuk, NE szemeteljünk! Ne dobjuk el a cukros zacskót, a zsebkendőt, de még a csikket se. A főtéri kövezet rágófoltjairól nem is beszélve, mert azt sem kéne hanyag eleganciával, laza kézmozdulattal teledobálni a ragadós anyaggal, mert nemcsak ronda, hanem gusztustalan is. Itt vannak még a vagány gépkocsivezetők is, akik szemetesnek vélik az egész várost, mert egyszerűbb kipottyantani a letekert ablakon a csikket, papírt, mint később bedobni a szemetesbe.

Így aztán én tennék is egy javaslatot embertársaim felé, ami nem kíván semmi egyebet csak figyelmet. Arról van szó, hogy mindenki próbálja meg nem eldobni azt, ami épp a kezében van. Ilyen egyszerű a történet.

Vannak azonban olyanok, akik nagyban gondolkodnak, más léptékkel mérik a városukért történő tenni akarást és ezt – hol így, hol úgy - ki is nyilvánítják. Épületek, utcák, városrészek rehabilitációjánál próbálkoznak serényen szólni, hallatni véleményüket és bírálatukat. Ez rendjén is lenne valamilyen szintig, mert, ha valami történik a városban, az ugyebár mindenkire tartozik.

Így vagyok én a műkertvárosi sportkomplexum 2006-ban görbe utat bejáró történetével is, ami szintén mindenkire tartozik, ugyanis közügy. Közügy, mert a kecskemétieké közügy, mert védeni kell a közkincset, melybe beletartozik a műkertvárosi sportcentrum is. Javasolhattam volna abban a helyzetben, a „most városért kiáltó” egyesületnek, hogy szaladjon oda és akadályozza meg az „esztelen szabadrablást”, de hát nem voltam még képviselő, az elődöm meg nem foglalkozott vele.

Igaz írhattam volna egy nyílt levelet is – mint azt mostanában már egyesületi formában is teszik – hogy ezt azért már ne, de hát abban a helyzetben csak utólag értesültem a meglehetősen érdekes, - az ott működő kiemelkedően közhasznú egyesülettel együtt benyújtott - kérésről. No azt máig homály fedi, kinek a keze mozgatta a szálakat, az viszont világosan kiderült, hogy merre.

Az lett volna ebben a témában 2006-ban a legérdekesebb, ha az érintett egyesület mindent felborítva rohan megálljt parancsolni, - mondjuk egy nyílt levélben - saját magának!

Mi is az a görbe út, amire fejvesztve rohanni kellett volna saját maga ellen?

Íme: 50 évre kibérelni a sportcentrumot derekas kérés volt az önkormányzat felé. Az még mellbevágóbb, hogy mindezt ingyen kérte. Erre rátéve egy pici habot, ő már pénzért adta volna tovább a bérlőknek. Hát nem is tudom, ki kit nézett itt hülyének. Na, de itt nem ér véget a történet, mert a király megkoronázása még most következik. Azt azért érdemes kijelenteni, hogy mindezt, és a most következő lépést is mérhetetlen édes mázba burkolva, leheletfinoman, lágyan helyezték az önkormányzat asztalára, mint egy drágakövet. Mintha az 50 éves bérbevétellel az egyesület egy „nyűgöt” venne le az önkormányzat amúgy is gondterhelt válláról. De mi is a király koronája, és ki készítette?

Hát a király saját magának készítette azt a bizonyos „koronát”, mert ha valamilyen „nyűgöt” átvállal nagy kegyesen, akkor ezért az önkormányzattól némi „apanázs” is jár neki. Mondjuk az általa ingyen bérbevett sportcentrum működési költségeinek finanszírozásához támogatás kérése az önkormányzattól, ráadásul külön soron megjelölve az éves költségvetésben. Egy másik bekezdésben meg külön a karbantartási és felújítási munkálatokhoz kér „apanázst”!

Ez lett volna aztán egy igazi tripla leszúrt rittberger! Józan paraszti ésszel átgondolva a történetet, ebben a bizniszben a királyi koronával ékesített egyesület járt volna jól, senki más. Az önkormányzat meg áttételesen „majdnem mindent” fizetett volna, mint a katonatiszt.

És itt van a napokban megjelent nyílt levél melyben, másban a szálkát, magába a gerendát se effektus rajzolódik ki úgy, hogy itt még szálka sincs.

Mintha már láttam volna ezt a taktikát más köpönyegben, az egyház mögé bújva settenkedni Kecskemét utcáin.

A szomorú az egészben az, hogy olyanok is szereplői lesznek ezeknek az eseteknek, akik nagy odaadással végzik a munkájukat, és még tesznek is hozzá önzetlenül, hogy jobb legyen.

Ne értse félre senki, itt sem az ember a tragédia, hanem a felfogás és a módszer!

Kecskemét, politika, közélet, egyesület, Bogdándy (Bogdándi)